Szemközt a halállal [antikvár]

Részlet a könyvből: Hadd jegyezzem fel emlékeimet, mielőtt feledésbe merülnének. Meglehetősen kevés a ráérő időm, amióta a hadikórházzá átalakított Saint-Guillaume-utcai klinikán dolgozom. Negyven ágyam van... persze valamennyi állandóan elfoglalva. S hozzá még milyen rettenetes sebesülések! Csak ketten vagyunk orvosok az egész osztályon. A tanár csupán reggelenként jön be műtétre, délután épen csak hogy beszól egy pillanatra, körülnéz, hogy rendben van-e minden, azután magamra maradok avval a szerencsétlen másodéves medikussal, akire még egy egyszerű morfium-injekciót sem mernék nyugodt lelkiismerettel rábízni. Már a kilencedik hónapot töltöm itt: augusztus, szeptember, október, november, december, január, február, március, április: igen, kilenc hónapja, hogy bár béna a lában, harctéri szolgálatra jelentkeztem. Oly jól emlékszem még arra a ragyogó, napsütéses délutánra, - mily iróniája a sorsnak: soha annyi napsugár és verőfény, mint épen ezen a szomorú nyáron, 1914 nyarán - amikor beállítottam az én kedves, régi professzoromhoz, Ortégue Mihály tanárhoz, aki megigérte, hogy eljár az ügyemben. - Nem igen fog sikerülni, kedves barátom - szólt hozzám sajnálkozva. - Nem használhatnak téged a fronton. De azért ne busulj; gondoskodtam mindenről. Hadikórházat rendezek be a klinikámon. Te már Beaujonban is a jobbkezem voltál. Igaz, hogy azóta kissé elhanyagoltad a sebészetet, de talán mégis kibékülsz megint vele.