Szemközt a halállal [antikvár]

Hadd jegyzem fel emlékeimet, mielőtt feledésbe merülnének. Meglehetősen kevés a ráérő időm, amióta a hadikorházzá átalakított Saint-Guillaume-utcai klinikán dolgozom. Negyven ágyam van... persze valamennyi állandóan elfoglalva. S hozzá még milyen rettenetes sebesülések! Ketten vagyunk orvosok ezen az osztályon. Csak ketten... A tanár csupán reggelenként jön be a műtétre, délután épen csak hogy beszól egy pillanatra, körülnéz, hogy rendben van-e minden, azután magamra maradok avval a szerencsétlen másodéves medikussal, akire még egy egyszerű morfium-injekciót sem mernék nyugodt lelkiismerettel rábizni. Már a kilencedik hónapot töltöm itt: augusztus, szeptember, október, november, december, január, február, március, április: igen, kilenc hónapja, hogy bár a lábam béna, harctéri szolgálatra jelentkeztem. Oly jól emlékszem még arra a ragyogó, napsütéses délutánra, - mily iróniája a sorsnak: soha annyi napsugár és verőfény nem volt, mint épen ezen a szomorú nyáron, 1914 nyarán - amikor beállítottam az én kedves, régi professzoromhoz, Ortégue Mihály tanárhoz, aki megigérte, hogy eljár az ügyemben...