Szent István barbárjai [antikvár]

Niketasz Szklerosz a porból minden halandó ember feje fölé emelkedett udvar szolga, a lábával csodálkozott. A lábával, amely aranyzsinóros, kék, szattyánbőr fűzős cipőben s lehelletvékony talpával barbár földön állott, nem pedig a bizánci szent paloták valamelyik márványkockáján. A fekete-piros-fehér bizánci tükörpadló is hideg, de ez a barbár föld itt a talpa alatt hideg és nedves. Sárgaszínű, ami már magában is baljóslatú jel. Csúszós és mégis ragad, s ahol valami tüskés kórót tapostak bele az imént, ott úgy töri a talpat, mint a kínszenvedés. Niketasz Szklerosz talpa csodálkozott és tűrt. Mert azt már tudta, hogy odébb menni egy fél lépéssel, nem megoldás. Amerre patanyomok húzódnak, megállt bennük a víz s a betaposott szitytyó alatt békatetemek pihennek. Egy merev, nyurga békaláb magasan ki is nyúlik a sárból, - márpedig egy bizánci nagyúr, minden udvarszolgák legelseje, döglött békára rá nem lép soha, inkább meghal. Szóval a bizánci császár fényes követsége Péter herceggel és annak édesanyjával, Ilona dogareszszával, a barbár István királyhoz vonulóban elérkeztenek három hadigályával az alsó Dunára, s padlókat rakván az északi partra, kikötöttek, hogy innét tovább már nyeregben folytassák az utat befelé, ahol kimondhatatlan nevű várakban borzalmak napjai következnek, mint ahogy az barbár földeken szokásos.