Szent László II. [antikvár]

PROLÓGUS 1072 NyÁRiDő a Maros völgyében Napisten havának (a keresztény papok júniusnak mondták) második felében sokszor dörgött az ég a Tisza és a Maros vidékén. A villámok néhol a vágatlan búzát is felgyújtották, és a viharral lecsapó szelek úgy megdöntötték a szárat, hogy a sarlós asszonyok s leányok derekát, akik a kalász alatt elmetszették, már kora délelőtt roppant súlyok szaggatták. Errefelé az ispán, de a király katonái sem jártak nagy örömmel, mert különös nép lakta a vidéket. Konok, a maguk nyakán idegen parancsolói alig tűrő fekete magyarok - e szóval illették azokat, akiknek királyhűsége és a katolikus hit iránti elkötelezettsége gyakorta hagyott maga után kívánnivalót. Pedig elszelelt jó néhány esztendő a véres lázadások óta, amikor ezek a népek vadásztak az új hit papjaira, a jámbor szerzetesekre, s még a királyt is rá akarták venni, engedélyezze, hogy agyonverjék, kibelezzék, felkössék a püspököket és érsekeket, nem beszélve az adószedőkről. Utóbbiak, ha kietlen vidékre keveredtek, ahol életük biztonságát senki meg nem ígérhette, buzgón imádkoztak védelmezőjükhöz, a szentek sorába emelt Máté evangélistához, aki maga is adószedőként ténykedett a zsidók földjén, mielőtt Jézus a tanítványai közé fogadta. Hát nem is nagyon értette az egyszerű magyar lélek, akit a keresztény papok tíz körömmel próbáltak kivonszolni a régi hit - így mondták -bűzös fertőjéből, hogy mit keres a szentek közt egy gyűlöletes adószedő. 5