Szentmihályi szivárvány 4. [antikvár]

Előszó (helyett) Anno, ünnepi alkalmakkor vagy diákgyülés alkalmával a debreceni kollégium ebédlőjében két-háromszáz gyerek torkaszakadtából énekelte az ismert nép-(?)dalt: „Hajdúsági gyerek vagyok, hajdúságban születtem " de szép is volt, nem ma volt. Én viszont elénekelhettem, sőt míg élek elmondhatom, hogy: szentmihályi gyerek vagyok, Szentmihályon születtem. Igen. Életem nagy részét itt töltöttem, csupán a diákévek, a katonaidő és néhány hónapnyi munkás hétköznap esett ki ebből az időből. Szüleim, majd saját munkásságom által közismert ember lettem és én is kevés kivételtől eltekintve ismertem a falu (később város) apraját-nagyját. Sportmúltam és a helyi biztosítónál eltöltött harmincegy év alatt komoly élettapasztalatot szereztem. Jó iskola volt számomra. Megtanultam küzdeni, megtanultam a problémákat megoldani, a sikereket és a kudarcokat megfelelően kezelni. Mivel mindenki (na jó, majdnem mindenki) ismerősöm volt, sok emberrel beszéhem, akik aztán elmondták „bújukat-bánatukat". Ezekből és saját elmém és élményeim raktárából, papírcetlikre vetett feljegyzéseimből kerekedett ki a Szentmihályi szivárvány. A Városi Televízió vezetője, Fülöp Attila az első szivárvány megjelenése utáni interjújában megjegyezte, hogy reméli ezt a szivárványt követi majd a többi. Ezzel elültette bennem a gondolatot, mely aztán az idők folyamán megérlelődött agyamban. Nem a nagyképűség és nem a mindenáron szereplési vágy, mint inkább a pozitív visszajelzések inspiráltak arra, hogy az első kötetet kövesse a második, harmadik és immár a negyedik könyv, melyeknek borító lapjait jelképesen a szivárvány színeire