Szentségvivők [antikvár]

ELSŐ RESZ 1. - Valamit csinálni kellene Ha egy koporsóban mondja, amelyre már ráhúzták a hantol, nem halt volna meg jobban a szó. Szétfolyt a szürkületben, eltapogatott a négy falig, lehullt a padlóra, a mennyezetet el sem érte. Megfulladt tompán, visszhangtalanul. - Valamit csinálni kellene Hangját felemelte, ahogy egészen bizonyosan az élve eltemetett is kiáltozik - mit tudja, mi van túl a deszkán, élet-e vagy csak a sűrű, reménytelen temetőföld. Figyelt. A harmadik szobából - erősen szűrve - varrógép surrogása hallatszott be és nyugalmas asszonyi szóbeszéd. Ott ég már a gondoszlató lámpafény, Gréti a kisasszonynak keze alá dolgozik, és közben egy-egy biztatást ad a pokrócon játszó kicsinek. - Valamit csinálni kellene! Ereje támadt a szónak, feszült, kiugrott az erkélyre, csak az utcán esett össze, mint a talajt érő buborék. Másfelé azonban áthatolt az ajtó siketítő, vastag szőnyegén, végigsuhant az ebédlő bolyhos homályán, elgyöngült a gyermekszobában, de haltában elérte az asz-szonyka fülét. A fény is beesett vele, mikor belépett. Alacsony volt, fodorszőke hajú és arcát leányosan rózsaszínű hamv, ijedten kedves pillantás tette vonzóvá. Fehér vállkendős, gyöngyvirágmintás kék dirndli ruhája olyan gyűretlen, olyan tiszta volt, mintha porcelánból volna. - Szólítottál? A hirtelen felgyújtott lámpavilág élesen villant a férfi szemébe. -Az asszony tehetetlen aggodalma mindig idegesítette, sőt megszégyenítette. Hogy érte folyton búslakodik egy ilyen szinte gyermek, aki maga szorulna aggódó körülkarolásra. Hogy talán még szánja is őt!