Szerdai fogadónap I-II. [antikvár]

Részlet: Pétert a tavasz már otthon érte. Tél végén az apja váratlan értejött s hazavitte. Mióta Imre bátyját elfogták s a nagy disznóöléses kofferekkel a kígyóutcai verandán, mint annak az első inséges télnek kucsmás angyala vigaszával megjelent: ez volt az első útja a piaristák városában. Mikorra Péter a boltos lépcsőház gerendalépcsőin megpillantotta, már mindent elintézett. Ottika nénin kezdte s az oszályfő, Jób Arzén szobájából ballagott alá. Ahogy a fegyelmetlenül száguldozó alsósok közül nyugodt, feketeposztós válla s az egyenes báránybőrsüveg váratlan kiütött: Péter szobrává lett az ijedtségnek. A sors semmiféle alakban sem tudta volna úgy megismertetni magát, mint ebben a szikár lépdelőben. Történnie kellett valaminek, ha az apja ilyen dolga végzetten ereszkedik alá a tanári lakások felől. Visszaemlékezett, amikor először kísérte őt fel Jób Arzénhez: milyen idegenkedve lépett be a presbitertüdőnek idegen kapualjba. S most nélküle jár-kel s végzett is már. Kínos vigyort érzett az arcán, mialatt a lépcsőfordulón ácsorgó társai közül egy-két lépésnyit elébe ment. De az apja épen csak odaintett a kezével. - Szerbusz, mondta, Ottika nénédéknél majd beszélünk s a süvege már ott billegett a kapualj felé vivő folyosótorokban.