Szerelem szegények kenyere [antikvár]

Részlet a könyvből: Arnaude feláll. Két kezével átfogja a testét, mintha valami nagy, nehéz dinnyét emelne. Úgy lép a küszöbre s kitekint. Halavány napfény tűz át a fínom fenyőtűk között, olyan, mintha záporozna az aranyszínű sugár. A nyár nagy, hanyag ecsetvonásokkal napfoltokat fest a fák barna törzsének egyik felére, a másik felén az éjtszaka fekete firnisze sötétlik. A vadrózsabokrok rothadó, összebogozódott sűrűjében minden egyes fűszálon egy cseppnyi harmat ül, a reggeli nap játékosan megcsillogtatja benne a szivárvány minden színét. Olyan, mintha csupa gyémánt volna. - Vajjon hány óra lehet? - gondolkozik Arnaude. Mikor Antoine, Félicien és Joseph elindultak hazulról, aludt még. Az utolsó négy éjtszaka nem tudott már nyugodtan feküdni, mindenképen györtődött, mindenképen fájdalmat érzett. Végre is az ura meg két fia közös szalmazsákra feküdt s őt egyedül hagyták a fiúk ágyán. Nekik, mint mindennap, ma is fel kellett menniök már hajnalban a Grand Cap tetejére. Ott feküdt az erdőrész, amelyet Antoine Desmichels megvásárolt. Jó fűtenivaló fa kerül onnan és pompás faszén.