Szerelmes ellenségek [antikvár]

Részlet a könyvből: Nevem Pierre Dumaine. Mi voltam, mit csináltam a háború előtt? Nem fontos. Ami azóta történt, mással is megeshetett volna. Ezért is merek róla beszélni. Az emberek általában a kelleténél többet foglalkoznak azzal, ami rendkivüli. A mozgósitás nyolcmillió franciát ért: ennek a nyolc milliónak írók. Bármelyikük átmehetett volna azon, amin én. Egyesek át is mentek, s ugyanugy cselekedtek, ahogy jómagam, hiszen nem vagyok szörnyeteg. Mindig azt tettem, amit parancsoltak. Azon a napon vonultam be az ezredemhez, amelyikre előírták. Mikor azt mondták, meneteljek, meneteltem. Mikor azt mondták, lőjjek, lőttem. Azon az őszi reggelen, amelyen századom kénytelen volt megadni magát - egy szakadékban, az Aisne északi folyásánál bekerítettek bennünket -, nem én emeltem fel először a kezem. Nem is gondoltam ilyesmire. Nem mertem volna. De ha az ember bajtársai megadják magukat, épp ugy nem hagyhatja cserben őket, mint ha megöletik magukat. Egyik esetben hősök vagyunk. A másikban foglyok. A fogság! Mily nehéz önmagunkról beszélnünk! Már most érzem ezt, mikor pedig csak egy szám vagyok száz más fogoly között, akiket a szász dragonyosok sorba állítanak. Mennyivel kínosabb lesz a feladatom, mikor a részletekre kerül majd a sor, mikor nem egy csoportról lesz már szó, hanem rólam magamról! Majd elválik. Mégis belefogtam az irásba, mert ugy érzem, valami homályos erő ösztökél. Nem kellene hajtanom a szavára?... Mit tehetek mást! Most is engedelmeskedem. Irok, mint ahogy valaha meneteltem; mint ahogy valaha lőttem.