Szeretni, sirni, meghalni... [antikvár]

Ferdinand Duchene, akiben ismét uj, nálunk még ismeretlen nevét mutatjuk be az ujabb francia regényirodalomnak, azok közül az irók közül való, akinek az igazi mély meghatottság adta a kezébe a tollat. A sziv tuláradó részvéte a nagy emberi irgalom, egy szánandó sort lélekbemarkoló tragikuma, a szánalom forró könnyzápora tette termővé azt a talajt, amelyben ott szunnyadt már a tehetség gyönyörü virágbomlásra váró csirája. Az ilyen irókat mindig mély meghatottsággal kell olvasni is. A valóság, a megtörténtség varázsának ereje nyügöz le bennünket, mig egy-egy történetüket olvassuk. A könny, a szenvedés igazi könny, élő szivet marcangoló emberi szenvedés náluk, amely hamar csal könnyet minden résztvevő lélek szemébe is. ez az iró nem művészi fogásokkal kápráztat el, nem a stilus pompázatos hangszerelésével, a mese izgalmas változatosságával, vagy a dekorációk grandiózus szinjátékával, amit az ujabb francia irodalom valósággal a virtuozitásig fejlesztett. Eszközei a legegyszerübbek, szinte szándékosan primitivek.