Szevasztopol [antikvár]

A nagy emberbarát, a szegény emberek írója és irodalmi pártfogója egyetemi évei után meghasonlott, tépelődő lélekkel előbb a Kaukázusba vonult s egy kis kozák faluban, a nyugati civilizációtól még nem érintett egyszerű kozák nép és a hegylakó kaukázusi törzsek lelkében kereste az élet titkát, értelmét és célját, majd a krími háború kitörésekor Szevasztopolba ment, ahol 1854-ben s 1855-ben az emberi test és lélek szörnyű szenvedéseit, a borzalmak miatt vergődő emberek vigaszt kereső vallásosságát s az Isten változhatatlan végzésében való megnyugvását vizsgálta az ifjú próféta résztvevő szemeivel. Tolsztoj a Szevasztopol-ban háborút, várostromot ir le. Kezek, lábak repülnek a levegőben, bömböl az ágyú, sivit a kartács, rohamra indulnak az oroszok, vagy a franciák, mint bármely más háborúban; de Tolsztojt nem a várostrom érdekli, hanem az emberi lélek, amely várja a halált, a minden pillanatban bekövetkezhető megvakulást, csonkulást, teljes megbénulást, ami talán a halálnál is szörnyűbb. Sokan a háború elitélését olvassák ki Tolsztoj Szevasztopoljából, antimilitarizmust magyaráznak bele, mintha Tolsztoj a katonatiszt, ezt a regényét azért irta volna meg, hogy a háború ellen izgasson vele. Igaz ugyan, hogy Tolsztojnak minden emberi fájdalom iránt résztvevő lelke megsiratott minden szenvedőt, de ő első regényeiben főként művész volt: elbeszélő, leiró, lélekbúvár, aki - mint a festő - arra törekedett, hogy a kiválasztott témát minél tökéletesebb művészettel dolgozza föl s mennél tisztább esztétikai hatást érjen el vele, arra azonban hogy e művével visszarettentse az embereket a háborútól, talán nem is gondolt.