Szibériai Garnizon [antikvár]

Részlet a könyvből: Nyári vasárnap délután könnyed bája terült a város felett. A gyárkémények füst-drapériák gyászával aggatták tele hat napon át a gyár-várost, de szombat este az utolsó szirénabugással, megszünt a komor diszletezés. Délelőtt meleg nyári eső higitotta a füst-függönyöket, aztán holmi betyárkedvü szél tépte rongyokra és üzte, hajtotta a város felöl. Tétován kis mezei illat terjengett a levegőben, az ég mint egy hatalmas kék selyem ernyő feszült Kispest felett. A Nagy János-uccában nyitva volt egy ablak. A beteg maga nyitotta ki és lábbadozó arcán megremegett az ucca öröme, ahogy egy pillanatra kitekintett. - Azt hiszem meggyógyultam, - gondolta némi aggodalommal. Félelem vegyült a megállapitásába, visszás érzésekkel feküdt vissza a betegágyba. A betegség ideje alatt, minden szünetelt. Minden eltompult. Elszürkült mindennek a jelentősége. Most lassan-lassan és a javulással fokozatosan ébredezett benne a felelősség tudata. Meggyógyulni, ez volt eddig minden kötelessége. Ámde apró gondok terebélyesedtek a betegsége alatt. Kis akadályok mélyültek szakadékokká. Források iszaposodtak el és neki mindehhez nem volt szava. Maradt minden és gyöngéden lepleztek előtte mindent.