Sziget a Szajnán [antikvár]

El sö találkozásuk során Aurélien bizony csúnyának találta Bérénice-t. Egy szó, mint száz: a nő nem nyerte meg a tetszését. Hogyan öltözhet így valaki! ö bezzeg nem választotta volna azt a kelmét. Auréliennek véleménye volt a szövetekről. Az anyagot, amiből Bérénice ruháját szabták, több asszonyon látta már. S mit várhat az ember attól a nőtől, aki egy keleti fejedelemasszony nevét viseli, és a jelek szerint mégsem tartja kötelességének, hogy ízlése legyen? A haja fakó volt azon a napon, elhanyagolt. Márpedig a rövidre vágott hajat szüntelen ápolni kell. Aurélien nem tudta volna megmondani, vajon Bérénice barna-e vagy szőke. Csak úgy kutyafuttában nézte meg. A homályos, felületes benyomást, amely akkor megragadt benne, bosszúság és ingerültség színezte. Yiég tanakodott is magában, hogy miért. Inkább kicsi, sápadt, ha nem tévedek Ha Jeanne-nak hívják, vagy Mariénak, nyomban kivetette volna emlékezetéből. De Bérénice Furcsa babona. Hát ez az, ami ingerelte. Racine egyik sora furakodott ismét a gondolatai közé, egy verssor, mely a háború alatt, a lövészárkokban, de később is, amikor már levetette az angyalbőrt, folyton-folyvást ott motoszkált a fejében. Pedig hát nem is találta szépnek azt a sort, valahogy kétesnek, talányosnak érezte szépségét — s mégis gyötörte, egyre gyötörte: