Színészek [antikvár]

Részlet a könyvből: A köd egészen vékony volt és foszlós, mint valami régi selyem, amely évtizedekig hevert a fiókban és most hirtelen előszedte valamilyen ostoba szeszély s szétteregette a tájon. Néhol már 'kicsit avult volt, szakadt és ezeken a láthatatlan, de jelenlévő réseken átsütött a gázlángok bizonytalan, tompa fénye. Szergényi István betette maga mögött a kaput, aztán felhúzta a kesztyűt bal kezére. Megigazította finom kalapját, belebámult a ködbe és óvatosan megindult az autobuszállomás felé. Hat óra múlhatott néhány perccel. Lassan járt, kicsit lustán. A nedvesség csípte a szemét. Az éjjeliőr, ki apró, fényes kulcsokat hordott fekete zubbonya karján, már elfoglalta posztját a sarkon. - Jóestét, művész úr - köszöntötte bizalmasan a színészt és bütykös kezét kalapja csillogó ellenzőjéhez repítette, mint a katonák. Szergényi megbillentette a kalapját, majd megállt. A fákról csepegett a víz, lassan és kíméletlenül. A köd itt sűrűbb volt valamelyest. A kerítés mellett vékony csík piszkos hó lapult. Végigsimította az arcát. Még meg is kell borotválkoznia a színházban. Későn ébredt, nem ért rá. Nagyon féltette az arcát. Tavaly festékmérgezése volt és egy hónapig nem ment ki az utcára. Szerencsére nyár volt, nem kellett játszania. A barátainak azt mondta, hogy a felső-olasz tavakhoz utazik...