Szivárványút [antikvár]

Hátsó fedlap és az utolsó egy-klét lap alsó sarka enyhén hullámos.
A szivárványutat keressük mindannyian. Megérintjük, majd szem elől tévesztjük. Elmerülünk létünk forgatagában, más szóval a létkerékben. Ugye, hajszálpontos a nyelv? Miként tudásunk, vagy sejtéseink. Életünk értelmét keresve már a szivárványutat keressük. Személyiségünk határait azonban mi magunk emeltük, és mi döntünk róluk. Énünket nekünk kell legyőznünk a megszabaduláshoz. Itt azokról a pillanatokról számolunk be, amikor váratlanul, döbbenten és visszahőkölve ott állunk a küszöbön, félelemmel és elvágyódással telve. Félünk elengedni ismerős kapaszkodóinkat, de már visszafordulni sem szeretnénk. A lélekfejlődés hosszú vándorútján érezzük, hogy közel járunk a célhoz. Szorongásunk nőttön nő, szenvedély és őrület leselkedik ránk. Nagyon kell most a segítség. Ha hátulról visszahúznak és elölről csalogatnak, megbotlunk, elesünk. A két segítő kéznek tudni kell egymásról, s egy irányba kell mozdulnia.