Szívügyünk [antikvár]

Részlet a könyvből: A konyhában ismét kirobbant a nevetés. Pjotr Petrovics éppen Bagyigin kapitány cikkét olvasta a "Szedov" jégtörő hősies útjáról; de az a mindenkit magával ragadó kacagás olyan vidám volt, hogy abbahagyta az olvasást és a szemüvege fölött az ajtó felé nézett. A kacagás egyre tartott. Letette az újságot, megszokott mozdulattal megsimogatta a homlokán erősen megritkult, őszbe vegyülő haját, nyögve felállt a karosszékből és kinyitotta az ajtót. - A-a-a! Grunyuska! - mondta szivélyesen Pjotr Petrovics, s egy alacsony, gömbölyded asszonyhoz lépett, aki kockás kendőben és meglehetősen ócska, rövid, prémes bekecsben ült a széken. - Hallom, hallom, majd meghalnak a nevetéstől. Mit mesélt már megint? - Hát bizony, ahogy tudja, Pjotr Petrovics, én már csak úgy mondom, ahogy a nyelvem hegyére jön - válaszolta Agrafena Martyemjanovna és odanyújtotta munkától kérges kis kezét. Ő maga nem nevetett, de jólelkű kerek arcából, mely olyan volt, mint a pirosra sült zsemlye, meg élénk szürke szeméből olyan őszinte vidámság sugárzott, hogy Pjotr Petrovics önkénytelenül elmosolyodott.