Szól a harmonika [antikvár]

VEN SZEKEREN ergeteg hava. Barátságos, egyszer tavaszba hajló, másszor ködbe vesző, hó nélküli január eleje. Ahogy hajdan szülőfalumban öreg Bandir és Olga néni rissz-rossz gebéje az ócska szekérrel, a kocsiderékban a vízmen-I, tes ponyva közt szorongó kenyerekkel, sós-köményes ' kiflikkel, vén lábaiban, izmaiban az Értény-Koppány-ft szántó közti távolság oda-vissza fáradtságával zörgött, úgy ballag, zörög most a kétezer-tizennyolcéves, vén idő-szekér. Ülünk a rongypokróccal letakart ülésdeszkán - akad, aki baknak mondja feszülnek az istrángok, nagyokat lépve bólogat, erőlködik a paripának sosem mondható, megfáradt igavonó. Akár a gazda maga, megrövidült a meggyfa ostornyele és azon a kurtára vásott, nemzetiszín sallangú ostorszíja is. Kocsisunk csak szóval bíztat. Néha sárzik, máskor porzik, itt göröngyös, ott meg sima az egyszer síkon kanyargó, máskor a dombra tekergő élet-út. Téblábol a tél. A fergetegből nem jön a növényóvó hótakaró, csak egy kis dér. hlaladgat a hajszás. Megnyúlt testtel araszol. Döcög a vén szekér. Ev-nyomokat hagy maga mögött. Meztelenkedő szürke fák, pőre bokrok között, barna szántók, zölden lengő vetések mellett haladunk. Völgynél leszállunk, s megkötjük a kereket, hegynek fölfelé megtoljuk a szekeret. Míg a le-föl húzódó, nyújtózó kék keréknyomot vizsgálgatjuk, gondolgatjuk, rájövünk, a dombok nem hazudnak. Csak azok nem hazudnak. Ülünk a rongypokrócon. Cammog a vén szekér. Integet neki vidámítón az újra meg újra megtévesztett, korán kikelt téltemető, a mindig szerénykedő ibolya, s a szélben lágyan ringó-rengő hóvirág harangja. Nem neszez a madár. Még a kánya sem károg. Az embernek is másra van gondja. Poroszkál a vén szekér. Nagyokat döccen. Egy-egy fénylő pocséta mély kátyújában, miként egykor szülőfalum cigány vári Cinca-hídjánál, el-elakad. Próbálkozunk. Gyentetjük a vézna gebét. Szólogatjuk. Pihentetjük. Bíztatjuk. Kínlódunk. Kínlódtatjuk. Szitkozódunk. Bánkódunk miatta. Segítségre várunk. Hiszünk. Összefogunk. Kocsitengely alá karnyi husángot vagy szívós rudat tolunk. Nyögünk. Kiemeljük. Kitoljuk. Kihúzzuk. Léptetünk tovább. Unott, közönyös, szomorú, vidám, hites és hitetlen hétköznapok, szívből megélt, megfakult vagy túlfényezett-szavú, képmutató ünnepek maradnak el mögöttünk. Örömök, keservek, gondok burkolóznak a hátra szálló, felvert porba, vagy a rájuk fröccsent sárba. Emlékek, álmok, vágyak, igények potyognak, mennek veszendőbe. Nyomunkat elmossa az eső. Hír-porunkat elfújja a szél. Kujtorgó hajnali, déli és esti harangszó ér li,:, ! i ¦ liMS