Bővebb ismertető
Sztjepancsikovo.
Nagybátyám, Rosztanev Iljics Jegor ezredes nyugalomba vonulása után az örökségképen reá szállott sztjepancsikovoi birtokán letelepedett és itt annyira hasonult a környezethez, hogy tősgyökeres, született földesúrnak lehetett volna tartani és azt hihette volna róla az ember, hogy soha életében nem mozdult ki birtokáról.
Vannak olyan természetek, amelyek mindig, mindennel meg vannak elégedve és mindenhez hozzá tudnak szokni. Határozottan ilyen természetű ember volt a nyugalmazott ezredes is. Nehéz elképzelni nálánál szelídebb kedélyű, engedelmesebb és készségesebb embert. Ha valakinek eszébe jutott volna a legkomolyabb arccal megkérni őt, hogy vegye a hátára és cipelje el két kilométerre, talán azt is megtette volna. Annyira jó volt, hogy mindenét, amije csak volt, még az utolsó ingét is oda adta volna az első koldusnak. Tekintélyes külseje volt: alakja magas és sudár, arca üde, fogai elefántcsontfehérek, bajusza hosszú, sötétszőke, hangja csengő, erős és nevetése egészséges és harsogó. Gyorsan, kapkodva beszélt. Amikor Sztjepancsikovoba költözködött, még nem volt negyven éves. Egész életében, csaknem tizenhat éves korától kezdve, huszár volt. Korán nősült, feleségét határtalanul imádta, azonban korán elvesztette. Kiolthatatlan, mélygyöngédségű emlékezettel őrizte szivében.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (Moszkva, 1821. november 11. – Szentpétervár, 1881. február 9.) orosz író. A világirodalom és az orosz irodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az ún. filozófiai-ideológiai regény vagy eszme-regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.
Hadmérnöknek tanult, de tanulmányait nem fejezte be. Egyre inkább az irodalom és a publicisztika, illetve a korabeli szellemi mozgalmak felé fordult figyelme. Első sikeres alkotása Szegény emberek (1845–46) címen jelent meg 1848-ban. Bátyjával többször kísérelt meg lapokat, folyóiratokat megjelentetni (pl. Vremja – Az Idő címmel) – sikertelenül.
Bár sohasem csatlakozott semmilyen mozgalomhoz, szervezethez, mégis megvádolták, hogy tagja volt az utópista szocializmus nézeteit képviselő, ateista Petrasevszkij-körnek. Felségárulás vádjával halálra ítélték (1849), s több társával együtt alávetették annak a megalázó és félelmetes helyzetnek, hogy csak a vesztőhelyen, az ítéletre várva kaptak kegyelmet. Az ítéletet a cár többéves száműzetésre, majd az ezt követő katonai szolgálatra módosította.
A száműzetést állítólag élete egyik meghatározó pozitív élményének tartotta, itteni élményei alapján készítette Feljegyzések a holtak házából (1862) című emlékiratregényét.
Az 1860–70-es években hosszas utazásokat tett Nyugat-Európában, de – szemben kortársaival – a Nyugat inkább taszította, mint vonzotta. Utazásai során ismerkedett meg a különböző szerencsejátékokkal, s eluralkodott rajta a játékszenvedély, emiatt is sokat küszködött anyagi gondokkal. Ez az élményalapja A játékos (1866) című kisregényének.
Az író 1881. január 28-án este súlyos tüdőtágulatban hunyt el, s Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra. Temetése eseményszámba ment, rengetegen jelentek meg, hogy utolsó útjára elkísérjék.