Sztjepancsikovo és lakósai [antikvár]

Sztjepancsikovo. Nagybátyám, Rosztanev Iljics Jegor ezredes nyugalomba vonulása után az örökségképen reá szállott sztjepancsikovoi birtokán letelepedett és itt annyira hasonult a környezethez, hogy tősgyökeres, született földesúrnak lehetett volna tartani és azt hihette volna róla az ember, hogy soha életében nem mozdult ki birtokáról. Vannak olyan természetek, amelyek mindig, mindennel meg vannak elégedve és mindenhez hozzá tudnak szokni. Határozottan ilyen természetű ember volt a nyugalmazott ezredes is. Nehéz elképzelni nálánál szelídebb kedélyű, engedelmesebb és készségesebb embert. Ha valakinek eszébe jutott volna a legkomolyabb arccal megkérni őt, hogy vegye a hátára és cipelje el két kilométerre, talán azt is megtette volna. Annyira jó volt, hogy mindenét, amije csak volt, még az utolsó ingét is oda adta volna az első koldusnak. Tekintélyes külseje volt: alakja magas és sudár, arca üde, fogai elefántcsontfehérek, bajusza hosszú, sötétszőke, hangja csengő, erős és nevetése egészséges és harsogó. Gyorsan, kapkodva beszélt. Amikor Sztjepancsikovoba költözködött, még nem volt negyven éves. Egész életében, csaknem tizenhat éves korától kezdve, huszár volt. Korán nősült, feleségét határtalanul imádta, azonban korán elvesztette. Kiolthatatlan, mélygyöngédségű emlékezettel őrizte szivében.