Szürke vértanuk [antikvár]

Részlet a könyvből: A lovak egyszerre megtorpantak. A kocsis semmiféle nógatása, rimánkodása, káromkodása és püfölése sem volt képes őket helyükből kimozdítani. A téli alkonyat mindig szürkébb, sötétebb lett a pusztán, mindig jobban, félelmetesebben dühöngött a hóvihar, mely egészen behavazta a szánt és ezüst szalagot font a paripák sörényébe. A fújó állatok most hegyezni kezdték füleiket, szőrük felborzolódott s a gyeplős, hosszan elnyújtva nyakát, baljós nyerítést hallatott. S azzal hirtelen mindkettő meg akarta fordítani a szánkót, úgy, hogy majd eltörött a rúdja. A szánban elhelyezett bundahalmaz megmozdult. A zúzmarás prémek közül egy fiatal asszony égő piros orcái ragyogtak elő: mintha a hóvihar közepette egyszerre két bűbájos rózsa teremne. A fiatal hölgy aggodalomtól reszkető hangon, szólt a kocsisának: - Mi lelte a lovakat, Áron? A székely az úrnőjénél is nagyobb aggodalommal vakarta az üstökét: - Bizony azok alighanem valami toportyánférget éreznek. - Szent Isten! Akkor hát meneküljünk! - Igen ám, de a lovak nem akarnak egy tapodtat se előre menni. Haza nem juthatunk...