Szűts Mara házassága [antikvár]

Részlet a kötetből: TANANARIVÓ A vonat megállt a vidéki állomáson. Kornélia óvatosan kidugta fejét az ajtón és csak akkor ugrott le a kocsiból a perronra, amikor meggyőződött róla, hogy nincs a közelben ismerős. Nagyot szippantott a tiszta, májusi levegőből és végigsimította sötétkék ruháját. - Kezétcsókolom, méltóságos kisasszony - szólalt meg mögötte egy udvarias hang. Ijedten fordult meg. Az állomásfőnök volt. - Hazajött? Már vége van a tanévnek? - Nem - felelte Kornélia fölényesen. - Nincs vége. Csak hazajöttem, szétnézni. De már menekült is a további kérdezősködés elől. Pesttől idáig tartott magáraerőszakolt nyugalma és előkelősége. De itt, közeledve otthonához, kezdett kopni az úrifölény. A szülői ház, a mama, Nünüke néni, az „angolna" már túlközel volt s a kukliprédikáció, a katasztrófa előrevetette árnyékát. Átment az állomásépületen s megállt az országúton, a raktárak előtt. Gondolkozott. Az Alföld tele volt akácillattal. Napfénytől aranyos, zöld búzatáblák reszkettek az enyhe szellőtől. Nyugaton hamvas, ezüstös erdő. Az a Tisza ott és a füzes. Kénsárga, virágzó repceföldektől mézes illat áradt. Itt-ott már kidugta harsánypiros fejét egy-egy pipacs. És a nagy ég, a mélységesen kék ég, az egész táj fölött! Ez a hatalmas kék ég teszi méltóságossá az Alföldet.