Szűzmáriás királyfi [antikvár]

Részlet a könyvből: "Örökízű nyugalommal egy szekeret vont két édes ökör. Mint valami dús meseország hattyúpárja, úgy úszott bólogatva által az anyaváros főterén, keresztül a kálvinista templom faránál és egyenesen előre a katolikus Isten hajléka felé. Félvágású, lajtorjás szekér volt. A dereka teli ropogós szénával, a szénán piros cserge hosszan, azon egy asszony s jobbján legényke fia. Maga a gazdasából ment, éppen a fejénél a gyönyörű ökörnek. Nagyszál ember volt, szikár, gyér bajusszal, a jobblába kissé lőcsláb. Sziklavállán átvetette hosszú kenderostorát s ahogy a nyelét marokra fogta, kezének nagyujja mereven előre döfött a napon száradott ökölből. Gondos ruhája és lengyolcs fehéringe különös ünnepet tudatott. Tartása is templomi volt és szinte komor az arca, amint haladott lassan patyolat ökreivel és maga után húzta, mint a megbűvölt kígyót, ostorát a porban. A papi gimnázium előtt, az útközepén, diákok állottak tömötten csoportban s valami lenszőke nadrágos szaporán magyarázott s körülötte figyelembe merült a sok napon színesedett orca. Az ökrös ember egyre közeledett feléjök. S csak nézte őket és ment, a sok buksi fejet, és ment. S egyszerre, mint a rengő havasi kürt, felcsengett a hangja: - Hé, tám vakok vattok?! Ijedten rebbentek széjjel a gyermekek, mert az ökrök már vágák vala szarvaikkal közöttök a csapást."