Találkozás [antikvár]

Történetünk első ajtaja Fliegler L. (Leroy) Luther agyába nyit. Az ágyban fekszik, semmire sem gondol, de minden hang lelopakodik öntudatába, hallja saját lélegzetvételét, érzi szívverését. Felesége mellette fekszik, jobbján, s buzgón, nagy élvezettel alszik. Megérdemli a pihenést, karácsony reggel van ma, hogy pontosak legyünk és Flieglerné egész előtte való nap úgy dolgozott, mint egy kutya, pulykát tisztogatott, tésztát sütött és késő éjszakáig díszítette a karácsonyfát. Felesége szívverésének iszonyú közelsége Lutherben bizonyos vágyakat ébreszt; de tudja, hogy Irma meg tudja tagadni magát, ha fáradt. Túl sok a munka már amúgy is, mondja ilyenkor, ha kimerült, s egyébként sem akar már több kockázatot vállalni. Elég neki három gyerek is, tíz év alatt. Fliegler Luther tehát nem nyujtja ki karját a felesége után. Karácsony reggel van és azzal becsüli meg az asszonyt, hogy aludni hagyja; de Irma sohasem fog tudni erről az ajándékról. Holott ez valóban megbecsülés és ajándék, mert Irma is szereti a karácsonyt s lehet, hogy épp ezen a reggelen nem sokalná a munkát, nem félne a kockázattól. Luthert egyre jobban piszkálta a kísértés, - egy ideig halkan káromkodott, végül mégis megfordult, kezét felesége derekára fektette és megsimogatta azt a kis rugalmas, húsból való abroncsot, amely a rekeszizom felett feszül. Az asszony fészkelődni kezdett és kinyitotta szemét. - Istenem Lut, mit... mit csinálsz?