Talán bizony mégsem [antikvár]

Szépen gyűlnek a halottaim. Bará-tok, egykori tanárok, kollégák, rokonok. Viszont megjósolhatatlan, hogy kinek a halála érint meg. Amikor értesültem arról, hogy meghalt az általános iskolai tanító nénim, valami addig ismeretlen szomorúság öntött el. Megremegett a vállam, sírás fojtogatta a torkomat. Pedig tizenkét éves korom óta még csak nem is láttam. Egy régi barátom halálakor viszont hiába kutattam magamban a szomorúság után; ha volt is bánat bennem, elnyomta a hitetlenkedés. Ez nem lehet igaz! Ezt a fiút arra teremtették, hogy hosszú, gazdag és boldog élete legyen, szinte láttam magam előtt mosolygós, sokgyerekes apukaként. És most, hová lett, mi lelte? Még a temetése után sem hagyott el az érzés, hogy valami tévedés lehet a dologban. Rájöttem, hogy voltaképpen mennyire nem tudok semmit. Semmit sem tudok róla, sem az utolsó éveiről, sem arról, hogy hová lett hirtelen. Ahogy a gyászról vagy a gyászmunkáról sem. A halálról. Hány évszázada létezik emberi civilizáció? És még mindig