Tanulmányút a Pokolba [antikvár]

1 A hetedik óra után kezdett csendesedni a gyerekzsivaj a hatosztályos gimnázium folyosóin. Már csak azok járkáltak izgatottan a könyvtár zárt ajtaja előtt, akik a hamarosan kezdődő szavalóversenyre készültek. Egyikük különösen izgult. A kis, pattanásos arcú Szentkereszti Flóra fel-alá járkált az iskola csarnokában, kezében szorongatva Petőfi összes műveit. Hosszú, fekete haja két copfba fonva, de teste már nem gyermeki test -tizenhárom éves volt. Egyre csak olvasta, ismételgette a verset, amellyel készült. - Jaj a hátam, Jaj a hátam odavan! - talán százszor is elszavalta már, mégsem bízott benne, hogy sikerülhet. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, hogy valaki mosolyogva nézi őt, ahogy lázas izgalommal mondogatja a verset. A fiatalember egy oszlopnak támaszkodva bámulta a lányt. Zenthe Ábel tanár urat is az iskola csarnokába vitte a dolga, és amíg várakozott, szemei elméláztak a kislányon. Mások is álltak a könyvtár előtti térben, de a huszonhat éves fiatal gimnáziumi tanár valami alig észrevehető különös szimpátiát érzett a fekete hajú kislány iránt. - Én teremtőm! mért is értem e napot? - szavalgatta Flóra magában, mikor a fiatalember végül megszólította: - Nem szabad ám ennyire izgulni! Képzeld azt, hogy ott bent mindenki káposztafej! Ez pedig a Te versed: senki nem ismeri jobban, mint te! Talán még Petőfi sem - Flóra csodálkozva emelte nagy, barna szemeit az ismeretlen férfira. Meglepte ez a kedvesség, nem tudta, mit is feleljen. De bizony a fiatal tanár úr lélegzete is elállt egy pillanatra, ahogy tekintete találkozott