Tavaszi álom/Könnytengeren át [antikvár]

Részlet a Tavaszi álom c. műből: Meleg, gyönyörű szeptemberi nap. Felhőtlen, nevető, kék ég ragyog az őszi díszben pompázó földre és a nap izzó, nyári meleggel tűz, mintha áltatni akarná az embereket, hogy a hidegebb évszak még nem közeledik. Nem birtam elviselni a köpenyt; levettem vállamról és úgy igyekeztem legkedvesebb tartózkodási helyem: a Szt. Anna temető felé. Tudod, hogy sokat küzdöttem és szenvedtem fiatal éveimben és mikor végre azt hittem, hogy kezemben tartom a boldogságot, irigyül megfosztott tőle a sors. Drága jó férjem hat évi boldog házasság után meghalt és egyetlen édes kis gyermekem nemsokára követte. Nem is akarok beszélni bánatomról. Igyekeztem némán magamba fojtani - csak a jó Isten egyedül látta könnyeimet. Szerencsétlen sorsomat nem kürtöltem világgá, de hajam megszürkült, szemem elhomályosodott. Egy csendes kis svájci faluban az örökszép természet meggyógyított testileg és enyhítette fájdalmamat. Nyugalmat és megadást küzdöttem ki magamnak, amit azelőtt sohasem hittem volna. A fiatalság tomboló vágyait és reményeit örökre eltemettem. Az osztályrészemül jutott boldogságot végigélveztem - talán sokkal jobban, mint mások - földi szenvedésekkel és fájdalmakkal fizettem érte - talán többet, mint mások. Korántsem lettem azért önző és rideg. Meleg a szivem másokkal szemben, annak ellenére, hogy egyedül és magányosan élek...