Tavaszi búzavetés [antikvár]

Ősz volt. Az ákácfákról egyenkint perdültek alá a fonnyadozó, nyári nap hőségében szinte leperzselődött, gyenge dértől megcsípdesett halovány levelek s úgy hulltak szerte, mintha száznyi halovány tallérok lettek volna. A tar ágak között ezüstösen csillámló, lágyan lengő kis fonalak szálldostak, libegtek, mintha össze akarták volna kötni a mulandóságot az élettel, mintha el akarák volna feledtetni ezzel a kicsiny, észrevétlen és csöndes világgal, hogy a nagy zengő nyár már elmúlóban van s lassan baktató ősz után ködmentes, hókucsmás tél következik. Tél, melyben viharok vannak, nagy szélzúgások, fekete varjúsereg lepi el a nagy, nyugalmas mezőket és a világnak ezt a kicsiny zugát, melyet Szentiván-pusztának hívtak... A falutól meglehetősen távol, a földek birodalmában, egyedül, magányosan húzódott meg már nagyon-nagyon régóta. Semmiről nem vett tudomást, olyan volt, akár a fák a mezőkben, magányos és boldog. A csöndnek és békének édes titkos kis szigete.