Tavaszi fagy [antikvár]

Részlet a könyvből: Már egy hete hultt a nyúlós, finom pókhálóvonalakban suhogó októberi eső s a külváros vigasztalan háztömbjeit, sikátorait, a Horthy Miklós-út egyenes, széles vonalát még sivárabbá tette. A kelenföldi állomás ütött-kopott épületei felől nagy felhőkben csapódott le a nehéz mozdonyfüst, a villamosremisz hodályszerű színjeiből az álmos kapukon lucskos kocsik cammogtak elő, mintha a hetes vízben elázott nagy cserebogarak lettek volna s a lomha munkások, amint leguggolva javították a síneket, sokkal szürkébbek, elmosódottabbak, ködszerűbbek voltak, mint a víztócsákban látszó tükörképeik. Jóformán semmi sem látszott a Gellért-hegy vén komor tömegéből sem, csak sejteni lehetett a hegyek vonalait a sűrű esőfátyolon át. Összehúzódva álltam egy trafikusbódé előtt, régi zöldszínű, térdigérő köpönyegemet összeburkoltam magamon, kopott kalapomat szemembe húztam s botomra nehezedtem. Itt szoktam villamosra szállni s már annyira megszoktam ezt a külvárosi képet, hogy nem is figyeltem rá. Magam elé bámultam. Ajkaimat egymásra szorítottam, arckifejezésem bizonyára komor volt, apatikus és keserű. Lábamon szinte széjjelmállott a cipő, a víz beszivárgott rajta s hűvösen, tapadón borzongatta meg hátgerincemet. Egész lényemben összetört, undorodó, fáradt voltam s nem is illettem volna jobban más környezetbe, mint ide, a külvárosi háztömbök közé, Kelenföldre, a villamosremisz salakos, tócsás, rideg kapukkal meg-megszakított hodályai előtt szerénykedő trafik elé, ide az esőbe, az októberi délután nyúlós sarába, a vígasztalan, alacsony ég alá... Ferdén álltam s türköképem ellenkező irányba hajlott.