Tavaszi hullámok/Első szerelem [antikvár]

Részlet: ...Hajnali két óra felé tért vissza a szobájába. Az inast, aki meggyujtotta a gyertyákat, aludni küldte, a karosszékbe roskadt, amely a kandalló mellett állott és arcát tenyerébe temette. Még soha testben-lélekben ilyen fáradt nem volt. Az egész estét kedves asszonyok és művelt férfiak társaságában töltötte. Az asszonyok között volt egynehány szép is s majdnem valamennyi férfiben szellem ragyogott és tehetség. Ő maga is megcsillogtatta kedves, sőt ragyogó szellemességét... és még soha az élet unalma, a taedium vitae, amelyről már a régi rómaiak is beszélnek, ilyen fékezhetetlen erővel le nem sújtotta. Ha fiatalabb lett volna, akkor elkeseredésében, bánatában, unalmában sírva fakadt volna, maró és emésztő keserűség, az üröm keserűsége csordultig megtöltötte a lelkét. Undorító és fojtogató levegő ölelte őt körül, olyan, mint egy sötét őszi éjszaka és ő maga se tudta, hogyan szabaduljon meg ettől a sötétségtől, ettől a keserűségtől! Az álom messze elkerülte a szemét és eszébe se jutott, hogy lefeküdjék.