Tavaszi szél [antikvár]

Tavaszi szél fújta a mezőket. Február hónapja még el sem múlt, de ezen az éjszakán megindult a déli szél, a tavasz szele, s lázítóan nyargalt végig a síkságon. A Duna felől fújt. Elolvasztotta a havat, fölverte a dermedt, lombtalan erdőket, a sötétben felborzolta a tavak tükrét. Földszagot árasztott. A földszagú déli szél magával hömpöly-gette a mozdony vastag füstjét. Néha alábbhagyott, ilyenkor a fekete füst a vonat hosszában maradt s a kocsik tetején szorongó embereket fojtogatta. A tetőkön is utaztak. A kocsiablakok töröttek; némelyiket bedeszkázták. A fülkék zsúfolva voltak; ládasarkok, zsákszájak s itt-ott puskacsövek kandikáltak ki az ablakokból. Bennről álmos hangok egyhangú moraja szűrődött ki; egy-egy éles női hang vált ki néha belőlük. A lépcsőkön füzérbe lógtak a hidegtől dermedt emberek. Fent, bundákba, köpenyekbe burkolózva, ládák, zsákok és átalvetők között nyelték a füstöt s rázatták magukat a vonattal azok, akiknek már nem jutott hely a kocsikban, vagy nem váltottak jegyet, mert nem akartak, vagy nem volt rá pénzük. Késő volt, s az éjszaka sötét. Már nem beszélgettek. Aludtak. Néhányan, akiket került az álom, a ritka csillagfényben sejtelmesen fel-felvillanó messzi tavakat nézték.