Távol [antikvár]

Itt, csak úgy tudok meglenni, ha az otthoni kapcsolataim közül minél többet tudok élve tartani, folytatni, erősíteni. A tapasztalataim nem különböznek a mindenkori utazóétól... Tehát ugyanaz a szorongás, a határ, a vámvizsgálat, ez mindig görcsszerű... A betoppanó vámos láttán rögtön csempésznek, kalóznak érzem magam... nem is tudok hirtelen másra gondolni, csak hogy vajon megint mire lehetnek kíváncsiak, mit viszek már megint, amit nem szabad - a fejemben, vagy a táskámban... Szerencsére ez a görcs hamar megszűnik, amint hazaérkeztem, s fölteszi valaki a szokásos, utazásra vonatkozó kérdéseket. Aztán el is felejtődik az egész a következő utazásig. Még nem voltak határátkelési gondjaim, nehézségeim, remélem, mehetek legközelebb is, félelem nélkül... Nekem addig jó, amíg föl merek ülni a vonatra, és megérkezem Marosvásárhelyre... A tizenévesen fogant barátságaim máig is a legerősebbek. A családomon, rokonaimon túl is ott maradtak a legmélyebb baráti kapcsolataim. Különböző korú és különböző foglalkozású emberek. Nagyon szeretek hazajárni, értük is. Jó köztük lenni, s amikről beszélgetni tudunk, amit újra és újra folytatni tudunk ott, ahol előző alkalommal abbamaradt, mintha csak előtte való nap lett találkoztunk volna, úgy érzem, nem csak nekem fontosak, nem csak engem köt hozzájuk, hanem kölcsönös a kötés. Főleg három-négy éve, hogy ritkulnak a nagy levélváltások, hogy többet el tud mondani az ember, ha szemtől szemben ül a másikkal, vagy éppen a többivel. Fontos lett beszélgetni, ezért is jó, ha gyakran utazhatom (...)