Természetes lustaság [antikvár]

A közterületisek a cipőorrukkal piszkáltak egy kartonlapon heverő hajléktalant. A pinaszobor alatt feküdt. Merevnek látszott. Mi a rosseb, megfagyott, mondta a fiatalabb. Mitő fagyott vón meg májusba, csak beszopott, mondta az idősebb. Senki nem vett észre semmit. Kivéve őt meg a vak koldust. Már egy ideje szemmel tartotta az őrhelyéről. Gyors, apró slukkokkal szívta a frissen kotort bagócsutkát. A szendvicsember elkalandozott, mutatóujjal az orrlikában. Egy ordenáré kuíferű cigányasz-szony villogó szemű, csipogva fel-alá lépegető robotkutyákat kínálgatott egy tisztes távolságból bámészkodó gyereknek. A gyerek megbotlott, nyikkanás nélkül eldőlt, mint egy zsák. Az anyja határozott léptekkel csörtetett tovább. Néhány galamb egy száradó hányásfoltból csipegetett. Ne szórakozzunk már, ha megfagyás sem áll fönn, adjuk szépen ide azokat az iratokat, papa, mondta a fiatalabb közterületis. A hajléktalan felhorkant, lomhán átgördült a másik oldalára. A közterületisek megélénkültek, cipőorrukat igyekezték a gördülés közben megemelkedő test alá ékelni. Nejlonzacskó libbent át a színen, megiramodott a metróhuzattól, és néhány másodpercig egy öltönyös férfi lapockájára tapadt. A férfi önkéntelenül hátrafordult, de nem vette észre. Az anya kötötte le a figyelmét, aki visszacaplatott a gyerekért, és felrángatta a földről. A gyerek addig tágra nyílt, csodálkozó szemmel ücsörgött a fenekén, ekkor ordítani kezdett. Az anya érthetetlen indulattal vonszolta, látszott, hogy menne magá-