Tia [antikvár]

1. Felébred. Nem érzi rosszul magát, de mégis nyilvánvaló számára, hogy valami nincs rendjén. Émelyeg Egy szempillantás alatt átláthatatlan, vad kavargásba kerül, és ez egy ideig elnyom minden fejében zajló gondolatot. Amikor újra magához tér, ráébred a legzavaróbb problémára: nem érez semmit. Neki most szenvednie kellene, tűzpiros fájdalom folyton ismétlődő' agóniájában lenne a helye. Ehelyett: semmi. De miért? Éppen ez nem jut az eszébe. Álmok és félálmok partvidékén vitorlázik. Pontosan tudja: ha egy kicsit is hagyná szabadon sodródni a dolgokat, azonnal visszaaludna oda, ahonnan éppen érkezett. Talán ez jó kezdet. Amennyiben képes felidézni álmát, visszajuthat egészen az elhalványulás előtti időre. De ehhez először meg kellene ragadnia az álom lassacskán pókháló vékonyságúra soványodó fonalát, amely jelen pillanatban éppen a reménytelenség súlyos végérvényességével csúszik ki kezei közül Az emlék rohamosan távolodó csónakká válik egy óceán széles víztükrén. Eltűnődik, talán még soha nem látott óceánon távolodó csónakot. Lehet, hogy óceánt sem. Vagy igen? Most ezt sem olyan könnyű eldönteni. Fáj a feje. Vissza a csónakhoz, legalábbis annak gondolatához! Fegyelmeznie kell magát. Egyszer mégis állt már óceánparton. Többedmagával meredt a lemenő nap integetésébe. Az eget lilára mázolta az esténként minduntalan visszatérő haldoklás színpompája, és néhány festői vénával megáldott felhő Ihletett naplemente volt. Most arra is emlékezni vél, hogy akkor sajgott a lába. Vagy talán a válla volt? Részletkérdés. A kék vízen egyre csak távolodott egy hajó - tehát mégis látott hajót a távolba veszni és idővel már nem lehetett elkülöníteni a pöttyöt a szemében úszkáló foltoktól. De honnan is