Tibold Márton [antikvár]

Részlet a könyvből:"Minden második szombat este vidám csuda esett: madárlátta kenyeret hozott magával édsapjuk. Ott kovácskodott ez a pusztai szerb világban, Csurog mellett a Sajkán-réten, a Tisza árterületén és onnan a Dungyerszky-uradalomból járt haza kéthetenként gyalogszerrel, vagy harminc kilométert, ünnepelni a családban. A négy kenyérpusztító, két fiú, két lány, a Bácska német vidékén nevelkedett, a negyedik őstől, az egykori rajnamenti bevándorlótól örökölt helvéta hiten, édesanyja mulatságos keze alatt. Pfalzi anyanyelvük hemzsegett még a frank határlelkek jövevény-szavaitól, bundsurdlnak hívták a reggeli ujjast, tusangolnak a kendőt, alertnek a vigat és másefféle. De már évődtek a nagyobbacska gyerekek Martinnal, a sékágyból alig kinőtt, hatéves fészekfiókával, amiért ő is magyar honvédhúszár akart lenni. Olyan, mint édesapja volt, akinek a szolgáltai időm emlékére kapott lovasképe, melybe csak obsitosfeje volt beillesztve, ott vágtatott a falon.- Hogy leszel te magyarrá, mikor apád szerb kommención tart bennünket? - mosolygott Borbála, a még viruló sváb menyecske. De Martin öklöcskéjéből trombitát formált a szája elé, büszkén nyargalt körbe a seprűnyélen és úgy harsogta kerékbetört magyarsággal az apjától hallott indulót: -- Lovak itatóra! - Most ütött az óra - Vezényszóra balra tarts - Nosza gyorsan - Csak szorosan - Rajta tehát sebeseeen!... - S mint apja, ő is b-nek ejtette a p-t, g-nek k-t és viszont.Ilyenkor nyitott be Mirkow Tósó, a ragyavert, feketeszláv háziúr, egy negyvenes, borzas és magtalan özvegyember, aki a két hátsószobás lakás gyermekzsivaját ugyancsak szerette. Csúfondárosan szólt rá a fiúcskára: - Falánk svábja, kéne a magyarság is, mi? De majd kapsz helyette Nagyszerbiát!"