Tibold Márton I-II. [antikvár]

Részlet: Minden második szombateste vidám csuda esett: madárlátta kenyeret hozott magával édesapjuk. Ott kovácskodott ez a pusztai szerb világban, Csurog mellett a Sajkás-réten, a Tisza árterületén és onnan a Dungyerszky-uradalomból járt haza kéthetenként gyalogszerrel, vagy harminc kilométert, ünnepelni a családban. A négy. kenyérpusztító, két fiú, két lány, a Bácska német vidékén nevelkedett, a negyedik őstől, az egykori rajnamenti bevándorlótói örökölt helvéta hiten, édesanyja mulatságos keze alatt. Pfalzi anyanyelvük hemzsegett még a frank határlelkek jövevény-szavaitól, bundzsurdlnak hívták a reggeli ujjast, tusanglnak a kendőt, alertnek a vigat és más-efféle. De már évődtek a nagyobbacska gyerekek Martinnal, a székágyból alig kinőtt, hatéves fészekfiókával, amiért ő is magyar honvédhúszár akart lenni. Olyan, mint édesapja volt, akinek a »szolgálati időm emlékére« kapott lovasképe, melybe csak obsitosfeje volt beillesztve, ott vágtatott a falon. - Hogy leszel te magyarrá, mikor apád szerb kommención tart bennünket? - mosolygott Borbála., a még viruló sváb menyecske. De Martin öklöcskéjéből trombitát formált a szája elé, büszkén nyargalt körbe a seprűnyélen és úgy harsogta kerékbetört magyarsággal az apjától hallott indulót: - Lovak itatóra! - Most ütött az óra - Vezényszóra balra tarts - Nosza gyorsan - Csak szorosan - Rajta tehát sebeseeen!... - S mint apja, ő is b-nek ejtette a p-t, g-nek a k-t és viszont.