Bővebb ismertető
Sok éve tart a világ, minden lehetséges benne, gondolta Pierre Maury egy téli éjszaka, és rögtön utána ezt: szeretném tudni, ki találta ki, hogy a mediterrán emberek szépek.
Ha Pierre Maury most az apja domusában elégedett fáradtsággal fészkelődve készülődik elalváshoz, valamelyik jószág farára szusz-szanva dőlve, egyszer bizton kitekint az ablak alatt a hótorlaszra, hogy mélyen magába szívja fehér csendjét. Farára, igen, gondolja Pierre Maury, nem elírás: a hidegben velünk aludtak az állatok. Nem építettünk istállót és nem undorodtunk semmitől, ami élet. Kint a szabadban azonban mit sem foglalkozott azzal, ami körülvette, noha az aprókat lüktető éjszaka csillagokat szitált rá, amíg tudata lassan tágult bele a sötétségbe, a testét pedig, mert e tekintetben alig különbözött bármelyik alacsony, sötét montailloui ház és a pireneus legelő, körbemelegítették a juhai. Szeretett eljátszani a gondolattal, hogy a titok egyedül az Úr tulajdona. Amint beléférkőzik az ember, nem lehetséges tovább rejtegetni, még akkor sem, ha a sírba is magával viszi. Titok ezért nincs. Egy kathar nem tudja, mi a hazugság. Soha nem jutna eszébe valótlant állítani.
Az éjszaka, minden éjszaka, kicsi és nagy igazságokkal ajándékozta meg, még ha gyakran rögtön ellene is mondott ezeknek. Az éjszaka megmutatta, honnan veheti szemügyre a végtelenséget közelről egy olyan aprócska pont a tizennegyedik század küszöbén, mint Pierre Maury, majd felrúgta a saját szabályait. Esténként, mire Pierre Maury kicsi szíve szinte túlcsordult a derűvel, szerette nézegetni, figyelni, forgatni, amit napközben talált, amíg feslett tüllé nem gyengítette a sötétséget a hajnal első félórája. Beszédes kedélyét jócskán próbára tette minden egyedül töltött nap. Talán imádkozott, de semmi esetre sem annyit, nem olyan változatosan és nem olyan tüzes átéléssel, mint amilyen címkéken azt a későbbi századok tapasztják a középkorhoz.