Tíz esztendő [antikvár]

Részlet a könyvből: Ezerkilencszázhuszonkilenc. Augusztus nyolcadika, kedd, reggel hat óra és a nap átragyog a tengerisorokon. Nagy harmat hullott az éjszaka, a tengerilevelek roskadoznak alatta. De a pókhálókat is lehúzza, lógatja. Mintha ezüsttel lenne bevonva, olyan tőle a mesgyékben a gaz, de legkivált a szederinda. Két nyom látszik a tengeri melletti tarlón, egymás mellett, asszonyok mentek itt nyilván, mert aprókat léptek, meg azután szoknyájuk néhol megkapkodta a harmatot. A tengeri most virágzik, kismadár röppen egyikről a másikra, lerúgja a hímport a lucsokba. Az árpatarló sárga, mint az arany, s fénylik, mint gyertyafény a tükörben, de a túlsó vége a nap alatt bíborba hajló. Nagy foltokban verte fel a tarlókat a tisztesfű ezidén. S virága olyan fehér, mint a hó. A tarlókon túl, tengeriken túl más földek következnek, tarlók, tengerik, kolompírföldek, meg dinnyeföldek, zabföldek. Rét van távolabb. Közepe kék a szappanvirágtól, mint néha, délután, milyen kék szokott lenni az ég. Az árpatarló végén betonkő van leásva a földbe. Rajta betűk, beléfaragva, ami azt jelenti, hogy errül Magyarország, túlfelől pedig Románország. Szóval ez itt a határ. Vagyishogy a gránic, amint odaát mondják. A határkő mellett kétfelől jó rendnyi üres föld. Az Isten földje. A hegyekbe fel, a hegyekből le egyazon arcú a táj.