Többé nem beszélünk [antikvár]

Első fejezet JOSEPHINE A FAHÁZ MENNYEZETÉT bámulom, és azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék. A padlódeszkákon átszűrődő zajok - ismétlődő nyögések, az ágy fejtámlájának kopogása, a matracrugók nyikorgása - elárulják, hogy Archer és Sienna éppen dugnak. Milyen fura kifejezés: dugni. Mintha a testük valamiféle eszköz lenne, amit egy buja szerszámosládába dobtak, ahol a dolgok inkább szükségszerűségből, semmint valódi vágyból zsúfolódnak egymáshoz. Olyan rettentő gépiesnek tűnik az egész folyamat. Mint egy házimunka. Mintha egy IKEA-szekrényt szerelnének össze, nem pedig szerelmeskednének Szerelmeskedni. Jaj. Szerény véleményem szerint ez bizonyos szempontból még a „dugni"-nál is rosszabb. Nem mintha az én szerény véleményem túl sokat nyomna a latban, ha szexről van szó, tekintve, hogy én aztán igazán hamVas vagyok, nagy V-vel a közepén. És egyben Valentine is vagyok, szintén nagy V-vel. (Ez a vezetéknevem, nem a hőn szeretett Hallmark-mozidélutános, romantikus filmem címe.) Becenévnek sem rossz, bár, ha rajtam múlna, valószínűleg nem ezt választanám. De fél éve egy házibulin az egyik baseballjátékos srác odakiáltott nekem, hogy „hé,