Törékeny életek [antikvár]

Előszó Olyan néma vagy, olyan mozdulatlan. Alig hallom a szuszogásod, és szerintem nem is tudnám, hogy még lélegzel, ha nem látnám a mellkasod alig észrevehető emelkedését és süllyedését a keményített kórházi lepedő alatt. Azt is csak akkor, ha odahajolok és figyelem, mert kétségbeesetten szükségem van valami jelre, hogy még mindig itt vagy, hogy kitartasz annak ellenére, amit az orvosok mondanak, ahogyan mind a fejüket rázzák. Olyan gyorsan történt minden - az elmosódott események, a vér, a kiáltás és a döbbenet. Sokkban voltam. A fejem még mindig kavarog, alig tudom elhinni, hogy ez történt az én gyerekemmel. És tudom, ha a gondolataim lecsillapodnak, helyükbe lép majd a bűntudat és a rémület. Ez mindaz én hibám. Nem menekülhetek el a szörnyű tudattól, hogy megakadályozhattam volna, ha láttam volna előre hogy vigyázhattam volna rád, de nem tettem. Körülöttem csendes a kórház, az éjszaka hosszú és magányos órái lassan telnek, mialatt az ítéletet várom. Az orvosok azt mondták, hamarosan többet tudnak hogy vajon felébredsz-e vagy sem. Hogy túléled-e.