Torontáli fametszetek [antikvár]

Bolondság, hát persze, hogy bolondság, de mikor olyan jól esik! Ha az egész világnak is érthetetlen, akkor is jobb szeretem a magányt, mint az emberi sokadalmat. Soha nem éreztem azt a „szenvedést," hogy nem vehettem valamiben részt s a társadalom jelesei, vagy elégségesei nem tisztelnek meg a balkezük nyujtásával. - De egyedül! Az Istenért, mennyit unatkozhatsz. - Egy pillanatig sem, talán csak ha emberek között vagyok. Aztán igy legalább önmagától butul el az ember, nem idegenek közreműködésével s ez is valami. Hogy ugy mondjam: spekuláció in sich. A végtelenségig el tudom nyáron nézni, hogy az ablakom redőnyein át besüt a napsugár, hosszú sáv keresztezi nyomán a szobát, titokzatos irást látok benne, amit aranyporral hintett be titokzatos küldője. Találgatom, ki az és mit akar mondani? Ugyan már, hogy volna ehhez alkalmas a világon bárki idegen? Úgyis lélegzet-elfojtó aggodalmaim támadnak télen, hogy elmulasztottam valamit a nyárból, nem láttam keresztekben a búzát, nem kutattam a megszedett meggyfán ottfelejtett bordószínű bogyó után, nem követtem kíváncsian a szarkát, hogy hol telepszik le, nem láttam a vonat ablakából ijedten menekülő nyulfiókát, amint kiszalad a lucernásból s a kukoricásba siet, mert oda aligha követheti a gőzbika.