Tréfás történetek [antikvár]

SCHLTCK. A nap úgy sütött, mintha fizették volna érte. Arcomról patakzott a veríték. A kánikula dőzsölt rajtunk. Peres, a kondás, maga is a híd alá bújt, nemcsak a malacai. Ott sár volt, meg árnyék. Mi pedig csak ballagtunk ketten a komával, aki majdnem épp úgy lógatta a nyelvét, mint Schlick, a félszemű vizslánk. Ez a Schlick a legnagyobbszabásu gazember, aminőt valaha láttam. Művésze a tettetésnek és lépten-nyomon kitalál valamit, amivel becsapjon bennünket. Néha sántaságot tettet; fölemeli az egyik hátulsó lábát s szomorúan kocog mögöttünk. Erre azt várja, hogy így kiáltsak föl: „nini, koma szegény Schlick megsántult, ma nem lehet vadászni! Schlick az ilyen beszédet jól érti s ravasz hunyorgatással sunyít rá. Úgy tetszik nekem ilyenkor, mintha kajánul mosolyogna, amint a fejét lecsüggeszti és maga elé dohog.