Trianon után Páris felé [antikvár]

(Az alább következő kis párbeszédet, amelyet némi jóakarattal misztériumnak is nevezhetnék, 1915 telén írtam Wolhinia hómezőin, a lövészárokban. A fronton csend volt, az oroszok napok óta nem támadtak, jutott hát idő emberibb életre és gondolkodásra is. Akkor igazán nem sejtettem, hogy eljutok még valaha francia földre s hogy ez olyan nagy élmény lesz számomra, amelyből egy könyv születik. Régi írásaim közt turkálva, akadt kezembe ez az igénytelen dialóg s különös elégtétellel állapítom meg, hogy azóta jóllehet csaknem tizenegy év mult el, a történelem zúgó árja keresztül csapott felettünk s darabokra törte a régi Magyarországot, felfogásom az alapvető kérdésekben nem változott. Ma is épp oly eleven erővel érzem a népek kibékülésének erkölcsi kötelességét, mint akkor, ma is állom és hirdetem, hogy a kölni dómnak és a rheimsi katedrálisnak meg kell érteniök egymást, hogy a politika a háború bukott angyala s mindennél, de mindennél hatalmasabb a népsorsokat kimérő örök folyamat: az igazságtalanságokat és hazugságot legyőző történelmi felértékelés.) A decemberi éjszakában testetlen árnyak suhannak tova, alaktalan, lomhajárású fantómok, nem erről a földről valók, idegen, messzi világok sóhajos küldöttei. Jöttek, hogy arassanak millió életet, vérszomjas vágyukat hogy mohón csillapítsák, mert patakokban folyik a drága nedv, s bíborpiros forrásai buzognak az istenitéletnek.