Triemeron [antikvár]

Részlet a könyvből: Világos volt és késő, késő tavasz. A nő is világosban volt, leírhatatlan fehér ragyogásban, nagy fehér kalapban, két széles, fehér szalagja végén egy-egy tárt fehér szárnyú sárga kerámiapillangó. Így, törékenyen szállt le a vonatról Matuljéban. És mivel világos volt és késő, késő tavasz, ahogy leugrott a nemzetközi vonatról, fehér vászoncipője a lendülettől belesüppedt a fehér, kristályos, csikorgó és éles kőzúzalékba, amelyet a pályamunkások szórtak szét a fénylő sínek, a sárgán virító csorbóka és a pirosló vadcirok közé, és ha tágra nyílt szemének kékséggel és reménnyel teli pillantása még éppen jókor meg nem kapaszkodik a tenger végeláthatatlan tükrében, miközben lába a köveken és kórók közt botladozik, elterült volna a mozdonyok barna olajával befröcskölt földön; ezek a mozdonyok, éppen úgy, mintha emberi lelkük lett volna nekik is, mindörökre eltűntek az idő porában...