Trilégia [antikvár]

Öregapám sosem lett munkásparaszt: irtózott a szántásvetéstől. Ha csak tehette, az Elet és Tudományt bújta. Szegény, ritkán tehette, bármennyire nem szerette, mégiscsak a kapálásba görbült bele. Igaz, nem ígértette meg velem konkrétan, de éreztette, hogy Nobel-díjat vár tőlem. Kedves, kajszalá-bú öregem, ez már aligha fog összejönni! Az udvara pusztulat: ammóniszagú anarchia, anarchiaszagú anémia, ott valahol, közel a Balkánhoz. A gondatlan gazda élete minden kelléke: törött kocsikerék a poshadt, csámpa vályúk között, évtizedek alatt összeguberált tárgyak organikus halmai. A kasza kuruco-san kimered a magtár lécei közül. (Nagy levegőt veszek meg lendületet. Reszket a lábam, de nekiindulok, futni kezdek. Messze még a túloldal.) Másik nagyapám a háború után rendőrnek állt. Nyilván levert néhány vesét, és persze leesett neki olykor-olykor egy extra lábszár, esetleg egy felsál. Szolgálta és védte, utálta és félte a diktatúrát. Érteni nem értette, túlzottan nem is érdekelte, de a forradalom alatt kiosont a városi parkba és kiforgatta az orosz sírokat. Utána leszerelt és beállt ápolónak. Minden elmebeteg tisztelte herkulesi erejét, aztán ő maga is meg talált bolondulni és egykori kollégái szíjazták le a vaságyra. így is halt meg, de előtte még kitépett néhány fát a földből és eltángált vele néhány nagyképűsködő orvost és medikust. És még mind az összes nagyapám: forradalmárok és fegyencek, fizikusok és filozófusok. Túl sok a felmenőm, tán épp ezért nem tudom, ki vagyok. Apám, aki író volt - emlékszem -, gyakran kifakadt a kortárs „vagymi" magyar irodalom felett érzett frusztrációjában.