Trium(f)virátus [antikvár]

A könyvtest kissé megnyomódott.
A katonaságnál, ha meg akarod őrizni a tárgyaidat, amelyekkel a leszerelésed napján el kell majd számolnod, nem árt idejekorán látványosan megjelölnöd mindent, ami átmenetileg a tiéd. Az idecsődítettek többsége általában a saját nevét írja rá a papucsára, az ingére, a cipőjére, az étkészletére, a törülközőjére... Nekem már kezdettől, a dakovicai napoktól fogva ellenszenves volt ez a dolog, már csak azért is, mert ez a név, az Atila Sabo, amelyen itt számon tartanak, nem az én nevem. Nem is szívesen jelöletlen dolgok az enyémek. amelyik papucson nincs semmi, amelyik csizmának nincs neve, az csak az enyém lehetett. Ezt az állapotot azonban az áthelyezésem után, előbb Kosovska Mitrovicán, majd Vucitrnben már nem tudtam tovább érvényben tartani, mert mi sem volt egyszerűbb, mint elszedni a jelöletlen holmimat, és rávésni a saját nevüket. Akkortájt jutott eszembe, hogy az általános iskola első osztályában, amikor a betűket tanultuk, gyerekfejjel elhatároztam, hogy újabb írásjelekkel gazdagítom ábécénket, új betűket találok ki, amelyek aztán "polgárjogot nyerhetnek" további írásbeliségünkben. Az első kudarcélmény akkor ért, amikor az első új betű után nem tudtam továbblépni. Kitaláltam tehát egy lehetséges betűt, és aztán hiába kombináltam tovább a vonalakkal, nem jött össze egyetlen olyan sem, amelyet elfogadhatónak tartottam volna.