Kit szeretsz te, drágám?/Tudom, hogy megölsz... [antikvár]

Rita újabban sápadt és egykedvű. Nagy néha ingerülten kitör. Nem esik jól, hogy ilyen. Miért is esne jól egy betegnek, ha a mellette élő egészséges önkéntelenül is érezteti a kettőjük közötti különbséget. Pedig a körülményekhez képest sem neki, sem az orvosnak nem lehet panaszuk rám. Igaz, nekik nem is volt. Járok. Egy infarktust, majd néhány esztendővel utána egy agyvérzést és a féloldali bénulást követően a lakásban segítség nélkül, az utcán segítséggel, illetve kísérettel, de járok. Külsőleg sem hagyom el magam. Minden reggel megfürdöm és borotválkozom, kimosom a fehérneműmet. Ritának ugyan megmarad a többi munka, de már többször említettem neki, ne járjon el dolgozni, maradjon itthon. Igaz, hogy valójában nem őmiatta, hanem kizárólag magam miatt biztattam erre. Nem számít, hogy egykedvű és ingerült, de így az enyém marad, kizárólag csak az enyém. De a munkahelyén, amikor felhívtam - és gyakran felhívtam -, ha ő kapta fel a kagylót, és a hangja nevetős vagy élénk volt (mert egy beszélgetést vagy kacagást szakítottam meg), belém mart valami gyanakvás: nélkülem ilyen vidám? És rossz szívemben vészharang kondult, a véremet az izgalom mérge hajtotta, kergette zúgó halántékom felé. Ilyenkor azt éreztem, ha nem is akar, de elemészt. Vagy én emésztem el magam? Ekkor reszelős hangon megkérdeztem: - Mitől vagy olyan vidám? 5