Túlsó part [antikvár]

É8R60ÉS Azt mondják, a szuperképességeinket nem mi választjuk meg magunknak. Ebben van valami. Baromira nem emlékszem, hogy valaha is vágytam volna arra, hogy láthatatlanná tudjak válni. Anyám minden reggel megkérdezi apámtól, kér-e cukrot a kávéjába. Apám - mióta világ a világ - cukor nélkül issza a kávét, de anyám azért csak megkérdezi. Nem azért, mert bosszantani akarná apámat. Azt hiszem, egyszerűen csak arra vár, hogy apám egy nap mégiscsak kér majd cukrot a kávéjába. Apámon még rajta a melegítője, amiben a teraszon ácsorogott, mialatt elszívott egy cigarettát. A szövetből áradó fagyos illat elvegyül apám dohány szagú leheletével, amit azzal a nemmú lehelt a levegőbe. Ilyenkor egymás szemébe néznek egy pillanatra - ez az egyetlen szemkontaktus közöttük a nap folyamán. Ekkor már a konyhaajtóban szoktam állni. Anyám tőlem is megkérdezi, kérek-e cukrot a kávémba. Ez az utolsó alkalom, amikor még láthat, aztán eltűnök egész napra. Mire leülök az asztalhoz, már nem vagyok ott. Az egyik bácsikámra hasonlíthatok ebben. Mindketten képesek vagyunk egyszerűen csak úgy eltűnni. Igaz, az ő szuperképessége, hogy egy hajtásra le tud gurítani egy korsó sört. Aztán még egyet, még egyet, és még egyet. És így tovább, végtelenítve. Bár sosem találkoztam a bácsikámmal, anyám szerint csak a betont nem issza meg, mert az nem folyik. Ez lehet az ő kriptonitja.