Tündérek-völgye az erdélyi havasokban [antikvár]

Részlet a könyvből: I. Ősz volt. Egyre inkább rövidültek a nappalok. A fák árnyékai hason kúszva csúsztak a sárgára mázolt avar hullámain. A vadgesztenyék már alig fértek burkaikban, megrázták magukat, koppanva hulltak le és bújtak a földön heverő száraz levelek közé. Igazi, színpompás őszi délután, amikor az ember gondolatai a szellők szárnyán szállnak az ismeretlenbe és keresnek valami megfoghatatlant. Kardos Béla nem volt költői lélek, mégis mélázott. Abban az időben Erdélyben sok magyar értelmiséginek megfordult a fejében a költői kérdés: "hajolni, mint a nádszál, de meddig?" Amint dzsekijébe burkolózva, zsebbedugott kézzel ballagott és cipőjével turkálta az előtte nyugvó avart, egyszer csak szeme véletlenül megütközött egy gyanús árnyon. Az árny egyre inkább közeledett lábaihoz, és végül ahogy felnézett, kirajzolódott egy ismerősnek tűnő sovány alak. Nem volt más, mint Hornyák Karcsi barátja. Karcsi hamarabb észrevette és megszólította: - Szervusz! De rég nem láttalak. Karcsi matek és fizika tanárként működött a helyi Művészeti Középiskolában, diákjai Kockafejnek nevezték. Bizonyára csak a szaktantárgya miatt ragadt rá ez a gúnynév, mert különben nagyon helyes, finom modorú, nyájas egyéniség volt. Alkata vékony, magas, egyenes tartású. Öltözete bő szárú nadrág, ballon, nyakkendő, konzervatív beállítottságot árult el. Felesége Marika, orvosnő volt a szívsebészeten. A családban magázták egymást. Két tizenéves gyerekük közül a leány csinos, sima, szőke hajú volt, és teljes mértékben az anyjára hasonlított. A fiú pedig akár Karcsi gyermek korában. - Szervusz! - válaszolt és előbbi gondolatait hagyta tovább repülni, hadd bújjanak el a vetkezni készülő fák sárga lombjai közt, hogy végül nyugodtan temetkezzenek a közelgő szürkületbe. - Ha nem sietsz, gyere, üljünk le erre a padra! - javasolta Béla, és tenyerével letörülte a Körösi Csorna Sándor szobrával szembeni padon pihenő, néhány árva sárga levelet. A kőszobor hideg merevséggel állt velük szemben, fején, bocskai sapka, kezében a tibeti szótár. Csak állt és bámulta őket, amint helyet foglalnak a zöldre mázolt parki padon. Adott pillanatban úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit. Jéghideg hangján panaszkodott: