Tűnő hangok [antikvár]

Ismertem ezt a bakfislányt, akit a fiúk a Bega-parti, tornyos, szecessziós palotából lefüttyentgettek első találkáira, húgát is, a vöröshajút, aki a nemzetközi jog nemzetközi visszhangú tudora lett, a tagbaszakadt óriást, Aput, az öröklétűnek tűnő, hűséges Emmit, az eljövendő doktor urat, dr. Dódit, aki oly beszédesen tud hallgatni. (...) Ha meggondoljuk, egyetlen nagy, közös emlékvadászmezőn cserkészünk, több száz évvel, több évtizeddel, néhány esztendővel vagy akár csak az elmúlt perccel mögöttünk. Egymás emlékeinek vagyunk kölcsönös tükrei, ezért olvasta lélegzetfojtva másfél századnál is több ideig a nagyérdemű közönség a regényeket, ezért - minthogy a regény most éppen homályló tükörrel áll az idők sodrában - tért vissza az emlékiratok szellemdivatja, itt nálunk is, Erdélyben, hol mindenkor oly igen kelendő volt. (...) Egy véletlenekből, döntésekből, történelemből és énlegességekből szőtt emlékiratot mindenki a tanú bensőséges érzetével olvashat. Voltak e században államférfiak, fővezérek, lánglelkű művészek - és voltunk mi is. Sokfélék és mégis egyneműek: emberek. Sorsunk könyvét tessék felütni...