Tűz mellett [antikvár]

IDEGENEKNEK TILOS Hosszan elnyúló napos hegyoldal a Brétfű. Az aljától a tetejéig csupa gyümölcs. Messziről úgy tetszik, mintha ritkás, játékos liget volna. Csak közelebbről fedezi fel az ember a lomb alatt meghúzódó kalyibákat, a fák körül kiviritó veteményest s a dűlőutak hol szűkülő, hol térülő kanyargóit. Ott laktunk a Brétfü aljában. Gyümölcsösünk azonban nem volt. S nem volt a szomszédoknak, senkinek sem a telepiek közül. Legtöbbjüknek valamirevaló házuk sem. Vasúti fékezők, lakatosok, egy-két mozdonyvezető meg fuvarosok, napszámosok laktak ott. Egyesek nemrég jöttek be faluról, még condrában, hímzett bekecsben jártak, vasárnap meg csizmát húztak a lábukra. Az asszonyok Pjedig áprilistól októberig mezítláb talpaltak, mint mi, gyermekek. Nálunk szálltak meg a Kolozsvárra bejött, szerencsét próbáló falubeliek is. Hozták a híreket hazulról: ki halt meg, ki ment férjhez, kinek égett le a háza. S mielőtt kiálltak volna a cselédpiacra, itt kezdték meg a tudakolódzást. Ha fiú volt, ha leány, a családdal egy szobában hált. Elfújták a lámpát, s a sötétben vetkőztek le. A csöndes nyári estébe kihallatszott a faluról jöttek s a vendéglátók beszélgetése. Aztán elaludtak, s álmodtak, álmodtak. Ki arról, hogy holnap módos, jólelkű nagyságához áll be, ki meg arról, hogy egyszer mégiscsak visszatér a falujába, ökrökkel szánt majd, csapós ostorral vág közéjük, földje lesz, háza lesz.