Tűzkehely I-II. [antikvár]

¦ I. Nyúlánk, de mégis parasztosan csontos leány volt. Ha rászóltak, felhúzta hegyes vállait, kissé lábujjhegyre emelkedett és nagy, szürke szemével várakozva nézett arra, aki éppen parancsolni akart. Az apja, talán tíz évvel ezelőtt, nyomtalanul tűnt el, téli nagyvadászatkor. Az anyja — erős szabad-asszony — azóta egyedül élt és a faluban „rossz" Csemiknénak hívta mindenki, mert majd minden tavasszal változtatta szeretőit. Testes, nagymellű, szürkeszemű, szabályosarcú asszony volt. Ügy káromkodott, mint a férfiak és úgy vigyázott a leányára, akár egy apáca. Féltette szeretőitől, saját sorsától egyaránt. Lassan tünedezett a nyár, de itt a két alacsony szalmakazal között forró és csendes volt a levegő. A falun túl, a völgy másik oldalán, két hatalmas fehér felleg között Boreck várának kék abroncsa borult a legmagasabbnak látszó oromra. Néha szél suhant a falu körül emelkedő, erdőkkel borított alacsony hegyek felől. A kazlak mögött álló, két egyforma vékony fenyő ilyenkor susogva vonogatta egyenes, örökzöld ágait és lent a földön zizegve borzolódott a már megszürkült szalma. A leány összerezzent. Nagy, szürke szemében furcsán keveredett a félelem és valami hűvös, kemény, elszánt kifejezés. Vékony, hosszú, hegyeskönyökű kezével ^agy, görbe gallydaraboló kést tartott. Hirtelen leguggolt és lassan nyúlt előre a kazal aljá-ban piszkos deszkákból összetákolt óíszerű rekesz felé. Va-lami fehér, bolyhos, apró gomoly riadtan nekirontott az ól szé-lének. A lány hosszú keze gyors, sikló mozdulattal kapott utána. A nyúl hátracsapta fülét. Piros szemét kidiillesztette az ostoba, ösztönös rémület. Furcsa száján idegesen mozgott a féltucat bajuszszál. A lány arca mozdulatlan volt. Nagy, szürke szemén merev, feszült kifejezés látszott. Gyors, ragadozó mozdulattal megkapta az állat fülét. A nagy gallyvágókés lassan mélyedt a bolyhos, 'fehér prém közé. A nyúl furcsán fintorgott. Apró lába sután, gyorsan csapkodott. A kés széles, rozsdás pengéjén sűrű, világos piros vércsík futott végig A lány szája kinyílt. Előrenyújtotta vékony, hosszVi nyakát és merev pillantással nézte a vergődő állatot A kazlak felett zörögve siklott a szél. Néhány szalmaszál lassan szállott a földre. Balról a kazal mögül fehérruhás, tíz-tizenkétéves fiú bukkant elő. Megállott. Sziszegve húzta ki a cserzett talpába akadt tüskét és még mindig fintorogva kiáltotta-. — Jasenyka! . A lány lassan felemelkedett. Kezében erőtlenül lógott a gallydaraboló kés. A penge most olajosaji csillogott, a ráragadt fehér pibék meg-meglebbentek a szélben. A fiú arcán ösztönös riadalom siklott. Félszemével odapislogott, ahol a piszkos deszka tövében a szélsodorta tavalyi szalmán ott fehérlett a nyúl teste. ""— Miért ölted meg a kisnyulat, Jasenyka? Hiszen még apró volt! — kérdezte felnőttes hozzáértéssel. A lány ajka egyetlen vékony piros vonalnak látszott. Furcsa, hideg tekintettel vizsgálgatta a fehér prémen terpeszkedő nedves, rozsdaszínű foltokat. A gyerek féllábára állott és sarkával megvakarva térdét, — ami nála a csodálkozás jelének számított — újra kérdezte: — Anyád mondta, hogy öld meg a kisnyulat? A lány lassan megcsóválta fejét: — Nem. — Hát ki szólt? Í— Senki. — Akkor miért bántottad? — Közelebb lépett. Belenézett a lány arcába. Kérdezni akart valamit. Hirtelen érezte, hogy zavaros rémület ömlik el rajta. Megfordult és elfutott. A várövezite hegycsúcs körül roppant fehér piramissá j gyűltek a fellegek. A falu apró gerendákból ácsolt házai kö- zött szürkéllő úton szekér zörgött, A két fenyő zörrenve ösz-